CSONGOR ÉS TÜNDE

220. szám
2017. szeptember 1.

CSONGOR ÉS TÜNDE

VÖRÖSMARTY MIHÁLY

      Az ember feljő, lelke fényfolyam,
      A nagy mindenség benne tükrözik.
      Megmondhatatlan kéjjel föltekint,
      Merőn megbámul földet és eget;
      De ifjúsága gyorsan elmúlik,
      Erőtlen aggott egy-két nyár után,
      S már nincs, mint nem volt, mint a légy fia.
      Kiirthatatlan vággyal, amíg él,
      Túr és tűnődik, tudni, tenni tör;
      Halandó kézzel halhatatlanul
      Vél munkálkodni, és mikor kidőlt is,
      Még a hiúság műve van porán,
      Még kőhegyek ragyognak sírjain,
      Ezer jelekkel tarkán s fényesen
      Az ész az erőnek rakván oszlopot.
      De hol lesz a kő, jel, s az oszlopok,
      Ha nem lesz föld, s a tenger eltűnik.
      Fáradtan ösvényikből a napok
      Egymásba hullva, összeomlanak;
      A Mind enyész, és végső romjain
      A szép világ borongva hamvad el;
      És hol kezdve volt, ott vége lesz:
      Sötét és semmi lesznek: én leszek,
      Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj.”

https://hu.m.wikipedia.org/wiki/Csongor_és_Tünde_(dráma)