független elektronikus újság

archívum

Szerkesztő: Bika Julianna
E-mail: bikajuli@comcast.net

69. szám
2004. október 3.

Obitus

BÖSZÖRMÉNYI GÉZA

Sztáray Zoltánnak a rendező sírjánál felolvasott levele

      Szeptember első napjaiban vettek végső búcsút tisztelői, barátai, pályatársai, családtagjai a 81. életévében elhunyt Böszörményi Géza forgatókönyvírótól, filmrendezőtől, Kossuth- és Balázs Béla-díjas, érdemes művésztől, a Magyar Mozgókép Mesterétől, akinek Gyarmathy Líviával közösen készített játék- és dokumentumfilmjei - köztük a recski kényszermunkatáborról szóló munkája - a magyar filmművészet alapművei közé tartoznak.

      Az Amerikában élő író-szociológus Sztáray Zoltánnak a rendező sírjánál felolvasott levele:

      Kedves Géza!
      A világ végéről jöttem el hozzád. Nem búcsúzni, hanem köszönteni, amikor egy új, jobb világba költözöl. Ahol nem kell követ törnöd, ahol nem kell éhezned, fáznod, ahol nem kell szótlanul elviselned az értelmetlenségből, a tudatosan táplált gyűlöletből fakadó ütlegeket.
      Ismétlem, nem búcsúzni jöttem. Azért jöttem el hozzád, hogy az embereknek elmondjam, ki voltál. Ki voltál nekünk, a recski rabszolgamunkára fogott sorstársaidnak, ki voltál a családodnak.
      Földiek voltunk, de csak a kistarcsai internálótáborban ismertük meg egymást, azután, hogy engem elhurcolásom után fél esztendővel az ablak nélküli, betonpadlós zárkából közétek eresztettek. Egyike voltál ama társainknak, akik rongyos matracot szereztek nekem, akik enni adtak, akik az annyi ideig éhezett emberi hangon szóltak hozzám.
      Azután nemsokára együtt törtük az andezitkövet a recski kényszermunkatáborban. Esőben, hóesésben, csontfagyasztó hidegben. A kőtörő kalapács nyele lenyúzta tenyerünkről a bőrt, hajcsáraink kiabáltak, ha csak egy pillanatra is pihenni szerettünk volna. De nem adtuk meg magunkat. Te bihari származású lévén, Arany János Toldiját idézted, én, a Szilágyság szülötte, Ady Endre verseit mondtam.
      Gondolatban leomlott előttünk a többszörös szögesdrót kerítés, eltűntek az őrtornyok, szabadon jártuk a nagyvilágot. Azután énekeltünk is. Lévén mindketten reformátusok - emlékezve a debreceni nagytemplomra -: "Sion, ne félj a gonosztól, baj nem ér, míg benne bízol. Azt bünteti, kit szeret, másként ő nem is tehet."
      Ha elakadt a hangom, te biztattál, kezdjük újra. Így született meg a barátságunk, hogy egy életre szóljon. Meg azutánra is.
      Emlékszel-e arra a karácsony estére, amikor nem kaptunk vacsorát, mert az őrök egy része kimenőt kapott? Helyette - amikor ezt valaki közülünk szóvá tette - a szolgálatban maradt ávósok végigvertek bennünket.
      Emlékszel-e a földbe vájt bunkerre, ahova három napig azért zártak bennünket, mert a gerendafaragásnál holmi, semmi hasznú gallyakból tüzet raktunk, hogy a hidegben megmerevedett kezünkből ne hulljon ki a szekerce? Emlékszel-e, hogy éjszaka kiparancsoltak bennünket a bokáig sáros bunkerből az őreink, hogy végigpofozzanak és ne unatkozzanak?
      Azután bizonyára emlékszel arra is, hogy a recski pokol egyfajta tisztítótűz is volt? Ahol - ha nem is mindenkiről - lehullott a külső világban rárakódott máz, a fontoskodás, kérkedés, büszkeség, a kivagyiság? Ahol az egykori testőr ezredes semmivel sem érezte magát különbnek az egyszerű napszámosnál? Ez volt a jutalmunk a szenvedéseinkért.
      Mondogattuk: Recsken senki sem lehetett szép, senki sem lehetett okos. Recsken nem volt hamis mosoly, nem volt szánalmat keltő sírás. Recsken önmagunkat adtuk. Útravaló volt ez a pokolból való szabadulásunk utáni maradék életünkre.
      Kedves Géza! Megismétlem, nem búcsúzni jöttem tőled, hiszen nekem nem mentél el, velem maradsz a maradék földi életemben, és együtt leszünk az elkövetkezőben, amikor embertelen földi őrök helyett angyalok vigyáznak majd ránk.
      Zoli, a világ végéről

Sztáray Zoltán